A barátom

1971-ben ismertem meg, 39 évvel ezelőtt. Ő 15 éves volt, én 17. Egy filmvitán vettünk részt a Petőfi Irodalmi Múzeumban. (Dániel Ferenc rendező vezette a vitát, akivel Pali később, remek hangjátékok szerzője lévén, sokszor dolgozott. Ezt ugye akkor még nem tudhatták.) A vitán feltűnt, hogy milyen érzékeny és okos dolgokat mond ott elől az a borzas, göndör fiú. Odacsúsztattam neki egy cédulát: „A vita után várj meg”. Megvárt és azóta barátok voltunk. Akkor rögtön kigyalogoltunk a Belvárosból hozzájuk, Zuglóba, a Füredi útra – aki olvasta a Lakótelepi mítoszok-at vagy A kétbalkezes varázsló-t, tudja, miről beszélek. Igen, oda mentünk, a lakótelepre, ahol laktak és ahol a lakásukkal szemben ott világított a nagy zöld „Z”, amelyről nem derült ki rögtön, hogy annyit jelent: Zöldséges.

Pali mindenre és mindenkire kíváncsi volt. Nem akármennyire. Nagyon. Ez a kíváncsiság vitte el a Kaukázusba és ez a kíváncsiság utaztatta be vele az egész Egyesült Államokat, hol autóstoppal, hol buszon, mikor hogy lehetett. Hogy Európát keresztül-kasul bejárta, az még ma sem természetes, pedig mennyivel nehezebb volt akkoriban utazni, sőt, egyáltalán, kijutni az országból. De Palinak évtizedeken át – az írás mellett – az utazás volt az életeleme. Összeravaszkodta, összekuporgatta, kiügyeskedte, és ment. Hihetetlen történeteket hallottam tőle, olyan hihetetleneket, hogy némelyiket meg sem akarta írni, mondván, ilyet csak az élet produkálhat, de ha ilyet ír, úgyis azt mondják rá, csak kitalálta.

Kedves volt, barátságos, jóindulatú, segítőkész. Nagyon szerette a kicsiket tanítani – már középiskolás korában gyerekekkel foglalkozott, úttörővezetőként. Az úttörőmozgalomból az ideológia hidegen hagyta, a gyerekek kaland és mese utáni vágya viszont beindította a fantáziáját.

Meglepően hamar kezdett gyerekek számára írni. Nem kellett megvárnia ehhez a gyerekei születését – ott voltak az egykori kisdobosai és kisúttörői; rájuk gondolt, amikor mesélt. Még a harmincas éveiben járt és már a magyar gyermekirodalom nagyjaival, Lázár Ervinnel és Csukás Istvánnal emlegették együtt, joggal.

És közben egyre jobb könyveket írt a felnőtteknek is. Engem már fiatal korunkban megdöbbentett, akkor, amikor kéziratban olvastam a Szerelmem, útközben című gyönyörű kisregényét. Kiadói szeszély folytán nem ez a tizennyolc-húsz évesen írott első könyve jelent meg elsőként, de aki tudja, hogy ez egy első könyv, megdöbbenve látja, milyen éretten, mennyire kész íróként kezdte a pályát. Ez persze nem volt véletlen. Pali ugyanis tudatosan készült az írói szakmára. Szerencséje is volt, a Radnóti Gimnáziumban az első középiskolás magyar irodalom szakra járhatott, és szorgalmas is volt – tudományos alapossággal tanulmányozta a kortárs irodalom nagyjainak műveit. Fiatalkori kedvence volt Vargas Llosa és Kurt Vonnegut. Tudományos diákköri dolgozatot írt róluk, mint ahogy tanulmányt írt frissen indult kortársainkról is, például az akkor még huszas éveiben járó Bereményi Gézáról.

Az én kedvencem a mostani Könyvhétre végre újra megjelenő, húsz évvel ezelőtt írt meghökkentő regénye, az Érzékeny utazások Közép-Európán át című könyv, a szocializmus végvonaglásának ez az ellenállhatatlanul humoros, méltatlanul elfelejtett, különleges krónikája. És persze nagyon szeretem a néhány évvel ezelőtt írt nehezen meghatározható műfajú könyvét, a Csikágó című gangregényt is, amely egyetlen kerület, azon belül is főleg néhány háztömb történetén át egy egész évszázad bornírt abszurditásait mutatja be. De milyen pompás az Örkény egyperceseinek hagyományát méltó módon folytató Bélyeggyűjtemény is! Igen, Pali humora enciklopédikus humor volt.

Közben szerető és szeretetreméltó apa lett belőle. Aki olvasta a gyerekeiről szóló könyvét, a Báldor-t, az tudja. Fia és lánya – Bálint és Dorka, együtt Báldor – úgy nevezték: a Pápua. Hát lehet ilyen becenévvel rossz apának lenni?

Nem mellesleg brilliáns műfordító is volt, nehéz szövegek szellemes átültetője. Kiváló darabokat írt, köztük kedvencemet, a New Buda című döbbenetes tragikomádiát, amelynek már témája is Pali humorához méltóan fanyar: 1850-ben magyar szabadságharcos emigránsok Amerikában megalapítják New Budát és várják, hogy az egész magyar nép kitelepüljön utánuk a szabadság országába. És várják a nagy Kossuthot, aki megjön, és nem nagyon törődik velük. Összebarátkoznak egy indiánfőnökkel, aki egy pókerparti közben elmondja nekik, mennyire irgyli őket: hiszen a magyar egy nagy nép! Pali tudta – megírta többször is -: ahhoz, hogy jól lássuk az otthonunkat, nem árt néha messzire utazni. Ő ezt a történetet – mellesleg igaz történet, bár ez irodalmi szempontból mindegy – Amerikában találta.

És vajon hányan tudják, hogy Békés Pál az egyik legsikeresebb drámaírónk – külföldön? A női partőrség szeme láttára című komédiáját, amelyet a Madách Kamara mutatott be még a nyolcvanas években, azóta több, mint harminc alkalommal mutatták be külföldön, elsősorban francia nyelvterületen. Itthon azóta egyszer sem. És a New Budá-t sem játszotta az egri ősbemutató óta egyetlen színház sem. Így pazarolják a magyar színházak a pazar magyar műveket.

Nagyvonalú és nagytudású televíziós vezető is volt. És még a Nagy Könyv mozgalmát is ő hozta Magyarországra.

Kiváló orra volt a minőségi sikerhez. A Vígszínház neki köszönhette az Össztánc-ot (ment vagy tíz évig) és A dzsungel könyvé-t (az is megy vagy tíz éve).

Vasfegyelemmel viselte a betegségét. Tizenkét éve tudta, hogy fiatalon fog meghalni. Negyedévente kellett kórházba feküdnie, de szenvedéseiről csak a családja és a legszűkebb baráti köre tudott. Nem panaszkodott. Önironikus megfigyelőként leste, hogyan játszik vele az élet és a halál. Autoimmun betegsége magyarul: önemésztés. Pedig Pali nem volt önemésztő – nagyon szeretett élni, és talán sikerült érzékeltetnem az előző bekezdésekben: nagy kanállal habzsolta a minőségi életet.

És tisztelte a tehetséget és a teljesítményt. Van erről egy kedves történetem.

1975-ben vagy 76-ban egy éjszaka sétáltunk az utcán, négyen vagy öten, akkori, hetente összejáró asztaltársaságunk tagjai, egyetemisták. Egyik barátunk egyszer csak azt mondta: "Szerb Antal felületes." Mire Pali felkapta a fejét. Szerb Antal? Az ő Szerb Antalja? A Magyar irodalom és a Világirodalom szerzője? Elnevette magát és kicsit éneklő hangsúllyal, széttárt karral megszólalt: „De mekkora felületen!"

19-20 éves volt és már akkor sem csak bölcsész volt, hanem bölcs is.

Fábri Péter, 2010. május 31.

[nyitólap] [életrajz] [könyv] [dramatikus mű] [róla] [képtár] [linkek]