A Pesti Színházban május 28-án este, A dzsungel könyve jubileumi, 850.(!) előadására gyülekezett a közönség. A sors könyvében az volt megírva, hogy ezen a napon hagyja el a földi létet a szövegkönyv szerzője. A szerző barátja, az előadás rendezője, Hegedűs D. Géza megemlékezése.

Zuhog, mintha dézsából öntenék, morajlik-zeng az ég, szél cibálja jázminbokrok virágpillangóit, jég veri rózsáim szép fejeit. Tavasz és nyár között tombolnak a természet erői. Ömlik az éltető víz, issza az anyaföld, gyökerestől kicsavarva, fák halnak meg, madarak fészkei, fiókák otthonai zúzódnak semmivé, szenny, sár, kövek, ágtöredékek sodródnak utak aszfaltjain, fuldoklik a város, csatornák szája nyeli a mocskos áradatot. Majd kisüt a nap, a szél égre kergeti felhőnek a tócsát, a madarak újra fészket raknak, a rózsáim ezer színben illatoznak tovább. A megtisztult levegőből mélyet lélegzik a felfrissült világ, s ami elpusztult, elenyészik.
Megváltatlan a lét.
Békés Pál író május 28-án, ötvennégy éves korában meghalt.
Barátom volt, és alkotótársam. Őt siratom. A világ két széléről – a Nyírségből és a Csikágóból – elindult két fiatalember, s álmaink, vágyaink ugyanarra a helyre tereltek mindkettőnket, ahol egymást inspirálva, beoltva, dinamizálva örömteli közös munkák, baráti együttlétek vártak ránk.
Színházi, rádiós és tévés munkák során láthattam meg Békés Pál művészi és emberi léptékét. Mámoros két évtized köt össze Vele. Megrendezhettem – az egri színházban – a New Buda című, Iowában megelevenedő „prérijátékát”; majd a Pesti Színházban, az általa dramatizált, egy színházi estére sűrített „minibookot”, a Dzsungel könyvét. Tucatnyi szerepet játszhattam el a nagysikerű, vígszínházi produkcióban, az Össztáncban, mely művét Békés Pál „szüleink és nagyszüleink emlékének” szánta.
Közös szerelmünk James Joyce Ulyssesét úgy alkalmazta rádióra, azaz Leopold Bloom másfél napos dublini élményeit úgy mondta el – 1904. június 16-a reggel nyolc órától, 1904. június 17-e délután három óráig –, mintha vele, Békés Pállal történt volna meg. Wirginia Woolf Orlandoját, a metamorfózis nagykönyvét a nemiség, érzékiség minden bugyrát végigjárva, borzongató jókedvvel rögzíthettük hangjáték gyanánt, szintén Békés Pálnak köszönhetően.
Műveltségét, szellemi eleganciáját, humorát megcsodálhattam a Magyar Televízió, nagy sikerű irodalmi vetélkedőjében, a Nyugat 100-ban is, ahol csapattársa lehettem. Megérthettem, hogy tág horizontú művészi kíváncsisága milyen mélyen gyökerezik a magyar irodalom nyugatos hagyományaiban, s mennyire egyidejű az európai és világirodalmi jelenségekkel. Minderre akkor is rájöhetünk, ha elolvassuk regényeit és elbeszéléseit.
Öniróniája, a Halálom első napja című írásában is kifogyhatatlan. Elmeséli a saját – valamelyik májusi napon bekövetkezett – halálát követő első napjának kimerítő lötyögését, mely a Károlyi Mihály utcában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban ér véget. Ott rátalál egy eldugott, zsebkendőnyi helyre, s a falon a saját nevét olvashatja fehér kartonon, fekete tussal, s alatta ezt a szót: emléksarok.
Megrendül. Percekig tart, míg nedvedző szeme sarkát fölszárogatja. Saját, rendetlen szobáját látja viszont, ugyanúgy, ahogy halála első napjának reggelén otthagyta. S a karosszék alatt megpillantja elveszettnek hitt, vaskos noteszét, amit hiába keresett az otthoni készülődésben, s melynek belső előzékére másolva volt olvasható az Encyclopaedia Britannica egyik múlt századi szerkesztőjének gondolattöredéke: „A világ bizonyosan leírhatatlan, ám valószínűleg kicédulázható.” Villámgyorsan átlép a kötélkordonon, odébb döccenti a karosszéket és kikapja alóla a noteszt. A telefonszámok, bejegyzések, s mindenekelőtt a megélt évei számával megegyező, jegyzetekkel teli cédulák hiánytalanul megvoltak. S az eseménydús nap történetének elbeszélését így fejezi be:

„Új fénytörésben láttam a dolgokat. Ugyan miért hagynám el az otthonos zugot, melynek – a szakszerű kiállításrendező jóvoltából – minden eleme olyannyira testemre szabott? Noteszomat, benne kicédulázott múltammal újra a magaménak tudhatom – mi késztetne hát sietni, és mi nyújthatna számomra többet e nyugodalmas múzeumi mellékszegletnél?
Lopva vetkőztem. Ruháimat a karosszék öblébe rejtettem. Lábujjhegyen az ágyba csempésztem magamat, fejemet gondosan igazgatva a párna közepén kínálkozó mélyedésbe. A noteszt mellemre vontam a takaró alatt.
Kicsinyke ideje fekhettem ott némán és elégedetten, amikor kialudt a fény, majd ajtócsukódás és zárcsikordulás: az ősz teremőr távozott szolgálata végeztével.
Utolsó gondolatom a mellemen szorongatott cédulagyűjteményé volt: megkerült, ez a lényeg. Igaz, töredékes, de javára válik-e, ha pótolom hiányait, és teljességet színlelek? A döntést elnapoltam.
Béke volt bennem. Az egyensúly helyrebillent. Minden rendben lévőnek tetszett. Hiányérzet többé nem gyötört. Szívemben örömteli bizsergéssel, megnyugodva hunytam le szemem emléksarkomban.”

Hegedűs D. Géza

[nyitólap] [életrajz] [könyv] [dramatikus mű] [róla] [képtár] [linkek]