Mintha mindig máshol is lett volna. Finoman rekedtes, iróniától átvidámított hangja, ravaszan talányos, sármmal hordott mosolya alkalmi társaságok kedvencévé tette. Modora – hibátlan volt – az undok hallgatóból is kedves embert faragott. Tudott beszélgetni és elcsöndesedni, odafigyelni és témát váltani, szórakoztatni és mások verejtékes mulattatásain illendően szórakozni. Látszatra alig volt benne valami művészies exhibicionizmus, semmi, ami váteszre, lángoszlopra, a haza testté lőn bölcsére emlékeztetett volna. A médiaképes értelmiségi kordbársony nadrágját hordta egy utánozhatatlan patinájú bőrdzsekivel, mert humántanári csáberejéhez a jelmez hozzátartozott. Imádott viselkedni, lubickolt a készen kapott és továbbfejlesztett szituációkban. A mi körünkben, a Mozgó Világ szerdai szerkesztőségi délutánjain megérezte például, hogy a Kardos Gyuri halála miatti űrtől valamennyien hiánybetegségben szenvedünk. Ámbár ő anglofil polgár volt és szofisztikáltan bonyolult jellem – s nem gallomán bolsi, mint nagyon tisztelt mestere –, kedvünkért megmutatta plebejusabb, szarkasztikusabb, vehemensebb oldalát. Tudta a technikát: nemcsak pedagógus, színházi ember volt. Ámbár a kettő majdnem ugyanaz.

De mintha mindig másutt is lett volna. Négy éven át konok szorgalommal írt Hónaplóiban is egyszerre volt itt és ott. Számról számra figyelt maga köré, ámult a magyar valóságon, de mintha az egészet nem akaródzna igazán a tüdejére szívni. „Olvasom és újra olvasom az üzeneteket. És remélem, hogy mindez nem csupán virtuális fütyörészés önmagunk bátorítására a sötétben. Igen, jobb, ha így hiszem. Miért is hinném másként? Hiszen nem félek” – írta kifinomultan látnoki hisztériával (2005/8). „A választásokkal és 56 fél évszázados évfordulójának megemlékezéséivel súlyosbított 2006 olyan évnek ígérkezik, amelyet legjobb lenne kihagyni a naptárból… Alig tudok elképzelni mocskolódásmentes változatot. Emlékezetes év lesz: annus mirabilis és anus mirabilis egyszerre” – írta Kasszandrának bizonyuló játékos undorában (2006/2). „Auschwitzból hazafelé tartó anyámat Kassa után, a magyar határon innen leszállították a vonatról. Teljes joggal. Nem volt jegye, bliccelt, lebukott. Azt pedig, hogy odafelé nem zargatta a kalauz, észre sem vette a hálátlanja. Természetesen nem gondolom, hogy a MÁV felel a deportálásért. Nem gondolom, hogy… különös lelkesedéssel vett volna részt benne. Csak éppen annyival, mint más magyar állami szervek, vállalatok és hatóságok egésze és alkalmazottai – se többel, se kevesebbel” – írta lefojtott indulatú fekete humorral (2006/7). „Nézem a Kossuth téren lengedező Árpád-sávos zászlókat, hallgatom az újnyilas fröcsögést. És érdeklődve figyelem az általában szelíd szavúnak és kulturáltnak tekintett ellenzéki frakcióvezetőt, aki a riporteri kérdésre, hogy szónoklata alatt nem zavarta-e az Árpád-sávos zászlók látványa, ártatlan ámulattal kérdi: miért kellett volna zavarnia” – írta döbbent eleganciával (2006/11). „Nyilas honfitársaink úgy érezhetik, hogy nincsenek magukra hagyva. Rákaptak a dolog ízére, elméjüket elhomályosítja Emese álma, köszönik, jól vannak” – írta valamivel később álmélkodó gúnnyal (2007/4). „A címer fogyogat, de Nagy-Magyarország nemzeti színekben 2000-ért nem kelendő, pedig már így is le van árazva. Talán túl törékeny. Talán túl szelíd. Például a tömeg peremén feltünedező fekete pólókhoz képest, melyeken Nagy-Magyarországot a Kárpátoktól le az Al-Dunáig beárpádsávozta a grafikus, és a középre rovásírással odasuhintotta: Hungária” – írta tettetetten közönyös leíró módban.

Ahogy haladtak a naplók időben a megkerülhetetlen vég felé, a feszültség egyre nőtt az illékony asztrális alkat és a szemlézett események valódi mondanivalója között. Talán maga sem tudta, hogy mire vállalkozik. Talán nem is ilyen naplót akart írni. Nyilván szerette volna, ha a világ inkább hasonlít regényeihez, novelláihoz, színdarabjaihoz, gyerekkönyveihez, tárcáihoz. Ha a világ szellemesen keserű és édes kultúrmalíciával teli. Ha összetett ízű. Ha abszentizmusa kiteljesedhet, és ha vele született dekadenciája szárba szökkenhet. Nem ő tehetett róla, hogy az aktuális tempó váratlanul és edzetlenül harcba hívta lelkét. Teste ekkor már régen harcban állt, de azzal azért sokáig elbirkózgatott. Tovább, mint bármelyikünk ezt képzelni tudta volna. Segített ebben neki az egyszerre lenni itt és ott. „Kint” és „bent”. Ami „bent” maga volt a tragédia, az „kint” számára kaland, megfigyelésre érdemes írói esemény. Túlélőkészletet állított össze egészséges skizofréniából.

Arról sem tehet, hogy egyszerre csak lecsapott rá a fölismerés, mint mesterének Bogatirjára, és „vad inger önti el valami gyors és folyamatos tevékenységre. Mintha bizonyítani akarná, hogy jól érzi magát, erős és rengeteget képes dolgozni.” Rádöbbent, hogy a dolgok végzetesen egyértelművé váltak. Humora ekkor már-már kiszáradt, iróniája szinte elapadt, reménye pedig megtörni látszott. Így is mondta a magáét, kedvetlenül. Író volt, másként nem tehetett. „Magyarországon semmiben sincs konszenzus. Értetlenül bámulja egymást a múlt és a jelen: mindkettő zavaros. Ugyan mit lehetne így mondani a kisebbeknek? És ki meri vállalni? És pontosan micsodát is? Az ország második világháborús történéseiről gyerekeknek szóló könyv a rendszerváltás után nem jelent meg. Az egész dolog »nem gyereknek való«. Elvben nem tabu, a gyakorlatban mégis az. Hiszen amíg a felnőtt világ nem jut egyezségre, ugyan mit is lehetne mondani az utódoknak? Meg azután kit érdekelnek a gyerekek, hát nincs nekünk gondunk így is épp elég? Felnőnek így is, oszt jó napot” – írta hűvösen, nyugodtan, megfellebbezhetetlenül, egyik utolsó naplójában (2008/11).

A Tegnap és a Ma találkozásához ért. A Present Perfecthez, amely saját definíciója szerint „akkor használatos, ha valami a múltban történt ugyan, de az eredménye most fontos.” (2008/1)

Az új kormány beiktatásának napján távozott. Mintha csak belátná: a „szavazófülkék forradalma” után a lebegő talánoknak, a kacér esetlegeknek, a frivol leheteknek már nincsen semmi értelme. Jól időzített.

A gyászmunka közben, a könyvnyi naplót olvasva döbbentem rá, hogy az „emlékét megőrizzük” formula ezúttal mennyire hamis közhely. Békés Pali a Mozgó Világ egyik, az egyik legjobb része volt. Ha az embernek levágják a karját, akkor nem fog amputált végtagjára nosztalgiával visszagondolni. Inkább káromkodik a pótolhatatlan veszteség miatt, mert a fantomfájás szinte elviselhetetlen.

P. Szűcs Júlianna

[nyitólap] [életrajz] [könyv] [dramatikus mű] [róla] [képtár] [linkek]