Ha a végről emlékezünk, a kezdettel kell kezdenünk.

A Nárcisz-tanszéken ültünk le, hogy elmondhassam neki a véleményemet első regényéről, a Darvakról. A bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületével átellenes eszpresszót persze akkor már felújított és előkelősített formájában Remy Martinnek (vulgó: Rémes Mártonnak) hívták, de még mindig afféle tanár-diák találkahelyként szolgált. 1979-ben történt ez, a tanár én voltam (harmincegy évesen), a diák Békés Pál utolsó éves magyar–angol–összehasonlító irodalomtörténet szakos hallgató (huszonhárom évesen), akinek itt-ott korábban már megjelent néhány ígéretes novellája. Természetesen tegeződtünk, ami az általam (tanári oldalról) jelentéktelennek ítélt korkülönbség alapján magától értetődött.

Forgattam a kezemben tartott és nekem dedikált könyvpéldány lapjait, s közben mondtam róla, amit mondanom kellett: érdekes nemzedékregény, írástechnikailag érett munka, bár persze akad benne jócskán akaratlan öntetszelgés és önsajnálat, illetve az, amely idősebb és tapasztaltabb szemmel (ezen a magam nyolc súlyos évvel idősebb és tapasztaltabb szemét értettem) ennek minősül. Végül gratuláltam a kiváló induláshoz, amelyet, szögeztem le biztatóan, egy írói pálya első fontos állomásának, egyben a jövőbeli sikerek ígéretének és zálogának tartok.

Most, harmincegy évvel a Nárcisz-beli beszélgetésünk után, Pali korai halálának hírétől lesújtva, igen keserves erre a pályára visszaemlékezni. Éppen azért keserves, mert szép, harmonikus és töretlen ívű pálya volt. Közelről, barátként és gyakori beszélgetőtársként figyelhettem ezt a pályát, a rendben szaporodó és jó ütemben egymást követő novelláskötetekből és regényekből mindig kaptam szeretettel és szellemesen dedikált példányt. Jólesett látni, miként válik írói munkássága egyre sokszínűbbé. A hol hagyományosan, hol kísérletileg kezelt novellaforma (a kiérlelt Lakótelepi mítoszok, 1984 vagy a szellemesen izgalmas Bélyeggyűjtemény, 1999), a groteszken-ironikus hangú, elbeszélői módszerükben is tartalmasan játékos regények (közöttük korai kedvencem, a 18. századi angol regény elbeszéléstechnikájával összekacsintó Érzékeny útazások Közép-Európán át, 1991) társasága kibővült a szívmelengetően sikeres „gyerekirodalmi” mesékkel és meseregényekkel (az élen az immár klasszikussá érett Doktor Minorka Vidor nagy napjával, 1985). És persze a színművekkel, a három remek komédiával: A női partőrség szeme láttára, 1986, a Pincejáték, 1986 és A félőlény, 1989. Majd a műfordításokkal is, közöttük olyan rangos csemegékkel, mint Nabokov Lolitájának ihletett magyarítása 1987-ből.

Töretlenül sikeres volt ez a pálya külsőleges értelemben is: írásaiból tévéjátékok készültek, könyvei fordításban is terjedtek idegen földön, komédiáit országszerte játszották, a Női partőrség még Franciaországban is színpadra került. Magánélete is – szeretetre méltó és barátságos ember volt, kiegyensúlyozott, derűs és józan alkat, aki ésszerűen fegyelmezett, és a mifelénk megszokott önpusztító szenvedélyektől jótékonyan mentes életet élt – nagyobb zökkenők és súlyosabb megrázkódtatások nélkül alakult. Az őt megillető díjakat és ösztöndíjakat – egy hosszabb amerikai tanulmányutat is beleértve – megkapta, az ekkor már erős tempóban fogahullató Hatalommal – a nyolcvanas-kilencvenes éveket írtuk – csupán apróbb, bár számára nyilván kellemetlen súrlódásai akadtak. (Az utóbbira példa: egy James Thurber-fordításában az enigmatikus Tráp és Tnorfpén néven léptetett fel két mesealakot. De akadt egy sasszemű kultúrzsandár, aki a két névben felfedezte a fordítva betűzött „Párt” és „Népfront” szavakat. A könyvet sietve visszavonták a boltokból, a begyűjtött példányok százaiból kivágták az inkriminált oldalt, és egy újraszedett lapot ragasztottak a helyébe. Amúgy senkinek semmi baja nem lett a dologból.)

Sokszor találkoztunk hivatalból is, munkaalkalmak révén. Mikor a kilencvenes években a televízióhoz került, engem is rendszeresen „foglalkoztatott”: egy ideig saját műsorom is volt, „Bestseller” címen, de gyakran léphettem fel más, irodalommal, műfordítással és hasonlókkal foglalkozó produkciókban is. És csináltunk, közösen – ő íróként-szerkesztőként-riporterként, én (egyik) főszereplőként – egy számomra mindenképpen emlékezetes tévéfilmet, Paczolay Béla rendezésében, Miként lett Virág úrból Mr. Bloom? – James Joyce Dublinja címmel, 1995-ben.

A regények, elbeszélések, mesék és színdarabok szerzője ugyanis mindemellett Joyce-rajongó volt, a Joyce-életmű beható ismerője, a Magyarországi James Joyce Társaság alapító tagja és oszlopa. A nekrológ itt óhatatlanul nárcisztikus kitérőre kényszerül – Pali több alkalommal is engem jelölt meg mint Joyce iránti szenvedélyes érdeklődésének forrását és ösztönzőjét. Legelőször éppen a Darvakba beírt ajánlásában, ahol a könyvet a nekem járó „szigorlati példánynak” nevezte. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban a negyedéves angol szakosok a tanév végén második szigorlatot tettek, mégpedig az angol modernizmus irodalmából, Joseph Conrad, Henry James, Virginia Woolf, D. H. Lawrence, E. M. Forster és persze James Joyce munkásságából. Pali ezeket a szerzőket az én óráimon tanulmányozta, s nálam szigorlatozott belőlük. A Nárciszban még azt is hozzáfűzte az ajánláshoz, hogy voltaképpen azért lett angol szakos, hogy ezt a szigorlatot letehesse.

Letette, később is, újra meg újra. Még a nyolcvanas években háromrészes hangjátékká dolgozta át, ragyogó és merész invencióval, Szentkuthy Miklós Ulysses-fordítását, és ugyanennek az évtizednek az elején megírta Nyelvlecke című novelláját Joyce és Horthy találkozásáról Pólában, kettőjük apokrif nyelvórájáról, amivel valóságos mítoszt teremtett a kortársi magyar irodalomban, Esterházytól Cserna-Szabóig. (Az elbeszélés a Mozgó Világ 1982. februári számában jelent meg, szinte napra pontosan James Joyce születésének századik évfordulóján.)

Könyveit mindig szeretettel és élvezettel olvastam, de írni sokáig nem írtam róluk. Nem is tudom, miért nem. Talán irigyeltem egy kicsit, hogy – legalábbis látszatra – olyan könnyedén megy neki az írás, talán szorgalma és munkabírása zavart, a lustát, talán a tragikus mélységek fedezetét hiányoltam írásaiból (bár nem tudom, mit is értek ezen a „fedezeten”). Talán ösztönösen azt szerettem volna, hogy barátságunk megmaradjon személyes jó viszonynak, hogy ne vessen rá árnyékot az irodalmi intézményesség, írónak és ítésznek óhatatlanul hivatalossá dermedő kapcsolata.

Aztán úgy hozta a sors, hogy az elmúlt néhány évben többször is írtam új könyveiről. Akkor írtam róla, amikor már mind tudtuk, hogy – az Érzékeny útazások élére illesztett horatiusi mottót parafrazálva – Pali háta mögött ott ül az éjsötét gond. Az érett, a beérett íróról írhattam, a maga mértékét tudó, a maga kereteit végleges pontossággal kitölteni képes elbeszélőről. A tények realistájáról és a varázslatok költőjéről, a valóság töredékes esetlegességeinek és a mesék (a legendák, a mítoszok) értelmes teljességének diadalmas ötvözőjéről, aki közben ironikusan tudatában van ennek a diadalnak összes korlátozó feltételével – a Csikágóról (2007) írhattam, erről a remek novellaregényről, a pálya csúcsáról.

A sors közönyös: van, aki száz évig él, van, aki halva születik, és ebben nincs semmi büntetés vagy jutalmazás. A végzet puszta véletlen és merő statisztika, nincs igazság, se a földön, se a föld alatt (a mennyről már nem is beszélve – fűzné hozzá nevetve a halott). De a szív fellázad, s tiltakozik: Pali ennél többet érdemelt volna, több időt az alkotásra, több időt az életre. Hiába, rajta már semmi sem segít. Hiánya szörnyű terhét nekünk kell viselnünk. Avval, hogy olvassuk, avval, hogy nem felejtjük – és evvel magunkon segítünk.

Takács Ferenc

[nyitólap] [életrajz] [könyv] [dramatikus mű] [róla] [képtár] [linkek]