Két évvel ezelőtt ültünk Palival az Európa Kávézó teraszán, és azt tervezgettük, hogy csinálunk egy Rockantológiát. Az ő ötlete volt, de a saját írását eredetileg nem is akarta beletenni. Pedig onnan indult az egész beszélgetés, hogy olvastam a Mozgó Világban az On the dark side of the moon című megrendítően szép novelláját, és mondtam neki, én is írtam valami hasonlót.

Azonnal kérte, hogy küldjem át neki, és hamarosan reagált is rá, mert ilyen volt. Nyitott, kedves, mindig kíváncsi a másikra. Könnyed, ironikus, életvidám. Sose hallottam panaszkodni, saját betegségéről is tárgyszerűen, távolságtartással beszélt.

Egy évvel ezelőtt ültünk a Centrálban, és azt mondta, úgy néz ki, hamarosan meg fog halni. Nem biztos, de benne van a pakliban. Én meg hitetlenkedtem, különböző orvosokat ajánlgattam neki, és képtelen voltam elgondolni, hogy ez megtörténhet. Visszás helyzet volt, ahogyan ő kezdett el nyugtatgatni, hogy tulajdonképpen ez nem olyan nagy baj, így is nyert vagy tíz évet, csak azt szeretné befejezni, amibe belefogott.

Amikor Fábri Pétertől megtudtam, hogy Pali mégis elment, kétségbeesésemben felhívtam a mobilját. A rögzítő azt felelte, hogy hagyjak üzenetet.

Kedves Pali, ez most egy üzenet. Nagyon szerettünk téged, mert ritka jó ember voltál, és – nem mellesleg – kiváló író. Elismétlem neked, amit akkor is mondtam, amikor a regény megjelent: hogy a Csikágó igazi remekmű. Hogy a Lakótelepi mítoszok felnőtt életem egyik meghatározó könyve volt, hogy az Érzékeny útazások Kelet-Európán át felejthetetlen, keserű humorával a rendszerváltás előtti Magyarország leghitelesebb irodalmi emléke. Hogy a fiam a mai napig emlegeti azt a nyarat, amikor a sátorban zseblámpa fénye mellett olvastuk a Kétbalkezes varázslót. Hogy a Doktor Minorka Vidor nagy napja az egyik kedvenc filmünk, legalább ötször láttuk. Hogy sorsról, fájdalomról szárazabban és pontosabban még alig szóltak, mint te a Kiromancia című remek novelládban. Hogy a Semmi baj történetei közt olyan súlyos írások vannak, amilyeneket soha nem fogok írni, csak szeretnék, Pali, nagyon szeretnék.

Dehogy nincs semmi baj! Mondtam akkor pénteken a fiamnak, hogy az a bácsi, aki a Kétbalkezes varázslót írta, az a bácsi ma meghalt. Erre azt felelte, hogy az nem bácsi.

Tényleg nem voltál bácsi, Pali, és az a helyzet, hogy most már soha nem is leszel. Fiatal srác voltál, betegségben is hetyke, vicces, éleslátó. Jó volt veled utazni, jó volt veled beszélgetni. Jó volt hallgatni, ahogy a fiadról és a lányodról mesélsz. Sanghajban te vásároltad a világ legrosszabb rizspálinkáját, Egressy Zoli meg is írta. Álltunk a kivilágított, éjszakai űrvárosban, rezgett alattunk a felüljáró, és nevetve mondtad, hogy üzenetet kaptál a kiadótól, megjelent a köteted. És telihold volt, nem látszott még a sötét fele, ahová készülődtél. Azt hiszem, abban a pillanatban ott mind a hárman nagyon boldogok voltunk, ha van ilyen egyáltalán. Vettél magadnak az úton egy rettenetes kék fürdőnadrágot is, erről van egy fényképem. Máskor meg csavarogtunk éjszaka a valószínűtlenül szűk pekingi sikátorokban, és azt kérdeztem, hiszel-e a reinkarnációban. Mert ha igen, mondtam, akkor nagyon vigyázz: ha valami rosszat írsz, következő életedben postás leszel Pekingben. Ezen most már soha többé nem lehet teli pofával röhögni, ahogy akkor – pedig milyen jó volt. Azt, ugye, tudod, hogy esélyed nincs arra a kézbesítői állásra?

Amikor a nagy fal egyik lépcsősoránál várakoztunk, odalépett hozzánk egy kínai család. Vidékiek lehettek, nyilván nagy utat tettek meg. Semmi nem akartak tőlünk, csak veled egy közös fényképet. Te voltál számukra a különlegesség, és szerettek volna megörökíteni. Van valahol a távolban egy ismeretlen hely, ahol apáról fiúra száll majd az a kép, amin nézel bele az objektívbe a nálad két fejjel alacsonyabb, széles arcú családfő mellett: az Elegáns Európai Ember.

Erről megint eszembe jut valami: te értenéd a legjobban, miért pont ez. Székely Magda temetésén álltunk a Kozma utcában a sírok között, és hallgattuk a búcsúbeszédet. Forgolódtál, a halottak neveit olvasgattad, és a temetés végeztével hátrahívtál a fák alá, hogy megmutass valamit. Egy sírfeliratot. A benne nyugvó férfi? nő? 1945-ig élt, a kövön pedig csak ennyi állt: Magyar. A szerencsétlen hülyéje, mondtad nevetve, és láttam rajtad, hogy már forgatod a fejedben a novellát. Mert az igazi írónak minden alapanyag, az igazi író már akkor komponál, amikor elmesél valamit. Ezért volt olyan jó hallgatni téged.

Nem köszöntem meg neked az a sok figyelmet, amit kaptam. Mindig nehezen egyeztettük a találkozóink időpontját, mert én soha nem értem rá. – Na, akkor mégis kinek volt kevesebb ideje? – kérdeznéd most jellegzetes, kicsit éneklő hanglejtéssel. – Különben is, miért mindig út közben hívsz?

Nem én vagyok úton, Pali, hanem te. És belátom, fölényesen nyertél. Köszönöm, hogy ismerhettelek. See you on the dark side of the moon.

Tóth Krisztina

[nyitólap] [életrajz] [könyv] [dramatikus mű] [róla] [képtár] [linkek]