Keserű szívvel, belenyugvásra képtelenül érkeztünk ide, hogy búcsút vegyünk Békés Palitól. Mert ami vele történt, annak, meglehet, létezik egyfajta kórélettani levezetése – dermesztően egzakt, noha korántsem evidens, kevesek számára követhető orvosi indoklása –, de hogy a történteknek bármifajta értelmet, akceptálható magyarázatot lehetne tulajdonítani, nem hisszük. Hiszen fölfogható-e ép ésszel az a sorsítélet, amelynek következtében neki évtizedes, egyre fokozódó szenvedés, majd ez a fájdalmasan korai halál jutott osztályrészül?

Méghozzá úgy, hogy az életéért folyó s az utolsó percig tartó küzdés rettentő feladatát idős szüleire is rárótta ez az ítélet? Mi, a barátai még akkor is ritkán hallottunk Palitól zokszót, amikor betegsége már súlyosabbra fordult – képes volt örülni családjának, gyermekeinek, az ő törődésüknek, az odaadó társ szeretetét pedig az utolsó időkben életmentőnek nevezte –, azt azonban elkeseredetten panaszolta, menynyire bántja, hogy nem lehet segítségére megfáradt szüleinek, sőt, maga szorul rá az ő oltalmukra.

Tudjuk, Pali mennyit tépelődött azon, vajon mekkora lehetett az esélye, s miféle véletleneknek köszönhető mégis, hogy ő egyáltalán létezhet. Mint sokáig várt gyümölcse egy olyan találkozásnak, amelyben a vészkorszak két – külön-külön is csodával határosan megmenekült – túlélője lelt egymásra, a szerencsés véletlenek véletlenjének hála, hogy az ő szüleivé válhassanak. S neki mégsem adatott meg, hogy egy teljes emberöltőnyi, méltóságban eltöltött életidő túlélője lehessen.

Milyen közvetlenül kedves, kíváncsi és előzékenyen derus, remekül társalgó s kitunő humorú, szellemes ember volt! Aki megtette nekünk még azt a szívességet is, hogy legszörnyubb – ám sajnos kihagyhatatlan – témáját morbid humorral körítse, hogy ezzel a kivételesen ritka betegségével még hencegni is képes legyen.

Ám magával ragadó lényét hál’ istennek nemcsak családtagjai, szerettei és barátai idézhetik-idézhetjük föl emlékeinkben, hanem sok-sok ismerőse, felnőtt és gyermek olvasója, hallgatója, nézője is, akikkel ő három évtizeden át számtalan könyvbemutatón, dedikáláson, fölolvasáson vagy színházi premieren találkozhatott, akik őt akár mint szerzőt, de akár mint műsorvezetőt, mint beszélgetőtársat is látták, hallották a képernyőn vagy a rádión keresztül. Magam, aki nemcsak barátként, hanem kollégaként is figyeltem pályáját, többször is jártam a nyomában, s mondhatom, Pali a könyvtárosnők, a színházi, művelődési házi közönségszervezők, a könyvesboltosok és a magyartanárok (s az ő közvetítésükkel persze az ifjabb és idősebb olvasók és nézők) kedvence volt – és az is maradt. Ezekben a hetekben, amikor olvasóinak legkiterjedtebb köréből lehet tapasztalni a fájdalmas részvét megnyilvánulásait, látszik, milyen sokan szerették vonzó személyiségét, s mennyire szeretik könyveit, műveit.

Mert a szélesebb közönség, a magyar kultúra mindenekelőtt a kitűnő írót gyászolja benne, irodalmunk különösen eredeti módon gondolkodó és alkotó, egyszersmind elragadóan elegáns szellemű képviselőjét.

A kimagasló jelentőségű novellistát, a remek regényírót és színpadi szerzőt, a magyar gyermekirodalom történetének egyik legnagyobb szeretetnek örvendő alakját. A kortárs irodalomban ő képviselte azt a kézenfekvően természetes, mégis elbuvölő ízlést és eleganciát, amelyet nem mindennapi muveltsége és formakultúrája alapozott meg, s amelylyel érzékletesen és választékosan jelenítette meg figuráit és történeteit, az akár generációkat is átható, mély összefüggéseket. A történelmi korokon átívelő tapasztalatok birtokában, a megformálás újabb és újabb regisztereiben pedig nemzedéke legmarkánsabb legendavilágát sikerült megteremtenie. Békés Pali nagy mesterei – Fielding, Sterne, Babel, Joyce, Hemingway és Nabokov, illetve Molnár Ferenc, Gelléri, Örkény, a személyes ismerős Török Sándor és az atyai jó barát Kardos G. György – nyomdokaiba lépett, mégis a maga küzdelmesen gyümölcsöző útját járta, a legifjabb olvasók szívében pedig Kormos Istvánnal, Lázár Ervinnel vagy Janikovszky Évával együtt lakik.

Ha szabad a megemlékezőnek személyes emlékekkel előhozakodni, elmondhatom, hogy bemutatkozó regényét, a DARVAK-at ’79-ben, rögtön a megjelenése után egyhuzamban elolvastam, s megpróbáltam elképzelni nálam másfél évvel fiatalabb szerzőjének valóságos lényét. És a rá következő évben – már avatott író volt és mufordító, irigylésre méltó angoltudással – véletlenül találkozhattam is vele egy közös ismerős Nefelejcs utcai lakásában. Később tudtam csak meg, hogy ez az utca az ő szűkebb pátriájához tartozik, amelynek negyedszázad múlva CSIKÁGÓ című gangregényével állít majd emléket (ennek szerkesztői feladatával engem fog megtisztelni), s hogy ebben a könyvben a Nefelejcs egy ’56-os szovjet mesterlövész által „teljesen blokkolt” utcaként fog szerepelni. És az 1980-as találkozáskor azt se tudtam még, hogy innen rövid úton lehet eljutni a Bethlen tér környékére, Pali szülőföldjére, vagy legendás gimnáziumába, a Radnótiba, ahol nemcsak ő tanult, hanem (még mint zsidó gimnáziumban) az édesapja, évtizedekkel később pedig a lánya is.

 Amikor a kilencvenes évek elején valójában is bekerültem ismerős kollégáinak, majd barátainak körébe, túl volt már két novellásköteten, három regényen, négy mesekönyvön és a LOLITA fordításán – színművei jelentek meg éppen, s A BOGÁRNAK MINDEGY című kötetének elbeszéléseit írta. Megjelent nálunk, a Holmiban – munkáival is, de személyesen is, mert ő is imádott Réz Pállal beszélgetni. Mint ahogy majd legutoljára, már nagybetegen is éppen Rézhez zarándokolt el. A kilencvenes évektől – amikor irodalmi és házi összejövetelek alkalmával is gyakran találkoztunk, együtt nyaraltunk Szigligeten, de rendszeresen kitűztünk magunknak kétszemélyes poharazgatásokat is – már közelebbről betekinthettem az életébe, a televíziós szerkesztői, fordítói-dramatizálói és írói muhelyébe is. Többször meg akartam például kérdezni tőle, de mindig elfelejtettem: Hogy lehet megírni, Pali, egy olyan színdarabot (nagy ötlet!), amelyben eltáncolják a huszadik századi magyar történelmet? ÖSSZTÁNC volt a címe, láttam a Vígszínházban, s egy árva szó sem hangzik el benne, csak a zene van és az eleven tánc – hatalmas siker volt, de vajon hogy ír meg az ember egy ilyet?

Eközben láttam azt is, hiszen beszámolt róla, mennyi mindent vállal, milyen sokat leisztol, hogy neki irdatlanul sok munkával kell megváltania azt az időt és átmeneti nyugalmat, amikor hozzáférhet igazi dolgához, és nekikezdhet írni. Szívszorító volt végighallgatni, amikor írói terveit úgy vezette be, hogy megvilágította, mi mindenen kell keresztüldolgoznia magát, hogy némi laufot nyerjen az alkotómunkához, egy-egy maga elé kituzött saját feladathoz. Ám az odaadóan alapos fölkészüléshez, a temérdek erőfeszítéshez s életművének több műfajban is fölmutatott számos elsőrangú írói munkájához képest bizony több is juthatott volna neki sikerből, befogadásból és elismerés ből – még ha kárpótolta is őt ezért legifjabb olvasói több nemzedékének, hatalmas táborának kitartó szeretete vagy A DZSUNGEL KÖNYVE frenetikus sikere a Pesti Színházban, illetve utolsó évtizedében közzétett könyveinek – különösen a BÉLYEGGYŰJTEMÉNY-nek, a BUNTÁRS-nak, a CSIKÁGÓ-nak és a SEMMI BAJ-nak méltató, elismerő kritikai fogadtatása.

Alig másfél éve – a VÖRÖS ÉS FEKETE színpadi adaptálása, illetve a színdarab-LOLITA lefordítása után – azt mondta, hogy miután kiszuszogta magát, szeretne nekiállni egy Budapesten játszódó, elég nagy időtávot átfogó történetu, hosszabb munkának. A 2009-es és a 2010-es évet ezzel a regénnyel szerette volna eltölteni – a járt út helyett, úgy mondta, megpróbálkozik valami járatlannal. De még egyáltalán nem arra a „nem ismert tartomány”-ra gondolt, „melyből nem tér meg utazó”.

Komoly tervei voltak, ahogy az egy prózaírói ereje teljében lé vő alkotó emberhez illik – hiszen egy írónak mi az az ötven-egynéhány év?, mikor innen akár még új korszakba is fordulhat az életmű, s lehet ne messze még a megérdemelt pihenő.

Fájdalmas arra gondolnunk, ehelyett neki mi jutott, hogy – noha kiemelkedően szép életmuvel s nem utolsósorban (a BÁLDOR-ban meg is örökített) két remek gyermekkel is büszkélkedhetett – mi mindent elérhetett volna, adhatott volna nekünk, s tán kaphatott volna tőlünk is még. De nem kétséges, hogy sokkal inkább mi maradtunk az ő adósai – hát ezek után csak úgy szerethetjük és becsülhetjük őt, hogy erről bizony nem fog tudni már, emlékeinkben s műveinek szellemében lesz csupán közöttünk.

Isten veled, drága jó barát!

Závada Pál

[nyitólap] [életrajz] [könyv] [dramatikus mű] [róla] [képtár] [linkek]